A VADRÓZSA

A hűvös hajnal nyálkás csápjaival benyúlt a rácsok között, hogy megérinthesse Rozál testét. Az asszony megborzongott. Magára húzta a bűzös lópokrócot, amellyel évtizedek óta fedik be gyarló tagjaikat éjszakánként azok a bűnösök, akiket a megyeháza patkányoktól hemzsegő tömlöcébe zárnak a makai elöljárók, hogy ügyeikben intézkedhessenek, s alkalmatos időben kiróhassák rájuk megérdemelt büntetésüket.

A halálfélelem szaga beivódott a rettegő foglyok hideg verítékétől megkeményedett takaróba. Dörzsölte az asszony fehér bőrét, aki ezért lökte le magáról az éj derekán, s nem valamiféle lelkifurdalással megterhelt hagymázos álom okán. Nem volt bűntudata a lelei szépasszonynak, hiszen tettének nem ő volt igazi oka, hanem az anyja.

- Átok a vén banyára! – gondolta Rozál – bosszút akart állni rajtam, amikor tizenhat évesen odalökött a vénembernek.

Öreg Kurainé egyedül nevelte fel négy lányát, s már csak a legkisebb volt a nyakán, amikor sündörögni kezdett körülötte az öreglegény. Suttogta is a falu, hogy az özvegyasszony kívánatos gyümölcs Török Pistának, azért lábatlankodik arra. Rozál látta, hogy az anyja egyre többet mosakodott, sűrűn öltözött tisztába, egyszóval szívesen vette volna az udvarlást. Türelmetlen volt a lányával, űzte volna maga mellől. Aztán beesett a nagygerenda! Azon az átkozott vasárnapon az öreg Török színt vallott.

Tisztán látta maga előtt anyja holtsápadt arcát, amikor a kérő kibökte, hogy Rozál kellene neki, a koromszín hajú, villogó szemű virágszál, akire nem csak a legények csillantották rá szemüket vasárnaponként az imaház előtt, hanem a meglett kertészek is megcsodálták sudár termetét.

- Vigye kend! 

Az élesen csattanó válasz meglepte a kérőt is. Hiszen ő könyörögni akart. Elmondani, hogy nem tud Rozál nélkül élni. Szóvirágokat gyűjtött napok óta csokorba, hogy meggyőzze az özvegyet és az elérhetetlennek tűnő lányát. Két csokrétát font belőlük.

Egyikbe tette a két fundus bérföldet, a húsz marhát, a vert falú házat meg azt a két disznót, ami minden évben az özvegynek hízik majd, hogy ne legyen élelemre gondja a jégvirágos teleken, amikor Lelét beássa a hó.

A másikat, a szebbiket a bájos hajadonnak. Ebben gyöngyvirágos tavaszok, forró, boldog nyarak, békés, hosszú kukoricasárga őszi napok, és kényelmes, nyárfahasábillatú karácsonyok ígérete rejlett.

A nyirkos tömlöc tüzes kemencévé lett. Rozál nyakán verítékforrások fakadtak, és lefutottak a redves szalmára.

- Itt őrzik valahol Jancsikámat is – gondolta az asszony. Cigány Rác János volt a szerelme.

A szökött katona két esztendeje bukkant föl az udvarukban. Olcsó béresnek jó volt. A vénember – csak így titulálta az urát Rozál mások előtt – szívesen fogadta az erős, fiatal férfit. Dolgoztatta is, mint az igavonót. Szántott az ökrökkel ősszel; boronált, palántált tavasszal, és bugázott, törte az érett dohányleveleket az égető nyarakon.    

Ércesen csikordult a tömlöc folyosóján egy nehéz ajtó berozsdállt pántja. Összeugró gyomra jelezte, hogy a félelem, alattomos, nem várt magzatként már megfogant benne.

-         Átkozott csíra, megbénít – gondolta a rab. Fejére húzta a takarót, halkan imádkozni kezdett teremtőjéhez, kérve, hogy még ne érte jöjjenek a porkolábok. Aztán a hideglelős hang elhallgatott, hogy visszaadja a földalatti helyiségnek az imént elrabolt félhomályos csendet.

Lassan találtak egymásra. A fiatal, mosolygós asszony és a hallgatag béres hónapokig csak néztek egymásra a kazlak árnyékában. Ritkán elegyedtek szóba. Rác Jancsi erősen tördelte a magyart – valahonnan Erdély mélyéről érkezett. Nem akarta, hogy a bájoló mosolyú asszony kikacagja ormótlan mondatait, amelyek úgy gurultak elő bozontos bajsza alól, mint szálfák a havasok lejtőiről.

Aztán Rozál addig nézegette a fiatal férfit, hogy már az urának is szemet szúrt. Szent Mihály hava végét járta akkoriban, és a beterelt csordák hideg éjszakákat hoztak magukkal. Nehéz subát terítettek oldalukra az alvók a huzatos tornácokon, hogy a marosillatú szél ne libbentse el a könnyű álmokat. A pajtákban száradtak a felfűzött dohánylevelek.

Török Pista átkaparta magát hites nője ágyába.

- Te, Rozál, látom ám, hogy kelleted magad ennek a béresnek! Ha nem kussolsz hátrább az ebekkel, föladom ezt a cigányt a makai elöljáróságon. Aztán vagy felakasztják, mint szökött katonát, vagy nehéz vasban viszik Galíciába örökre.

   Az Arad felől kelő nap pajkos sugarai arany csíkokat festettek a fogoly asszony arcára. Tágra nyitott szemeiben iszonyat csillogott. A sánta porkoláb léptei csosszantak a pince pohos kövein. Halk beszéd foszlányait hallotta Rozál.

- Érte megyek, a fekete rimáért. Itt várjatok! Én akarom kihozni.

Elégedetlen dörmögés jelezte, hogy a többi őr nemigen értett egyet feljebbvalójával.

- Hogy csak kend lökdöshesse? Kend simogathassa?

Rozál ijedten ugrott talpra. Hányingere volt az öreg bicegő szörnyszülöttől, aki két nappal ezelőtt, éji sötétségben lecibálta ide.

Szent András havában eladták a dohányt. Rozál ura beszekerezett Makóra a kereskedőhöz, hogy nyélbe üssék az üzletet. Nem jött haza éjszakára.

Kinyílt szerelmük kései gyomvirág volt a csöpögős éjszakában – nadályos illat a vörös szirmok között. Akkor mondta Rozál Jancsinak. A boldog férfi a lelkét eladta volna érte. Vállalta.

Hosszasan csörömpölt a porkoláb kulccsal, mire sokadik próbálkozására beletalált a zárba.

- Kusti, holt apátok lelkébe! – horkant föl a sánta börtönőr, amikor megértette, hogy ifjabb társai miért röhögnek nyerítve a folyosó végén lemaradva tőle.

- Na, gyere lányom, pásztorórára viszlek. A nemes megye bírái várnak.

Az asszony nyüszítve húzódott a sarokba. Már jól kifejlett rettegés rugdalózott benne. Félt a reggel fényeitől, a vén porkoláb gúnyos szavaitól, de legjobban attól, hogy halálra ítélik. Úgy, ahogy ő tette az urával, az öreg Török Pistával.

Az őr rálépett a láncra, hogy ne kelljen sokat lábalnia a gyönyörű gyilkos után. Rozál elcsúszott a nyirkos kövön, és öklendezve sikoltozni kezdett. A férfi magához rántotta, miközben a rab fekete haját csuklójára tekerte.

- Jössz te, ha én akarom! – suttogta elfúló hangon, és bogos ujjaival reszketve simogatta Rozál testét.

- Lám, jó asszony vagy te. Légy hozzám kedves! – azzal rángatni kezdte a nőt az ajtó felé.

A hányingertől összerándult Rozál teste.

- Porkoláb uram, segítsünk kihozni azt a rabot? Úgy látom kend már kiöregedett ebből az állásból. Gondom lesz kendre! – zengett a nyitott ajtóban nemes Gerlicze János csendbiztos hangja.

A félhomályban dulakodó alakok határozott formát öltöttek. A nyomorék börtönőr rémülten elengedte foglyát, aki csendesen zokogott. Az elöljáró mögött a két ifjabb porkoláb topogott megszeppenve.

- Vigyék kendtek ezt a szerencsétlen bűnös lelket! – utasította őket Gerlicze János. Azok sietve ragadták meg Rozált, és kíméletlenül taszigálni kezdték maguk előtt, gondosan ügyelve arra, hogy túl sokáig ne kelljen a rabhoz érniük.

A csendbiztos a vén porkolábhoz fordult.

- Kend holnap leszerel. Kiadom a havi bérét. Kend nem különb a foglyainál – azzal otthagyta a csendesen átkozódó őrt.

Rozál lassan megemberelte magát. Megpróbálta lealjasító rettegését legyőzni, hogy méltósággal állhasson bírái elé, ahogy korábban eltervezte.

- Talán azok az urak is ilyen nemes lelkűek, mint az őszes szakállú csendbiztos! – gondolta.

A megyeháza kanyargó lépcsőin hamar a nagyterembe értek. Az izgalmas hírre, hogy gyilkosságot tárgyalnak a megye urai, nyüzsgő tömeg gyűlt az épületbe. Hetivásárt tartottak a szemközti téren, ott sokan megtudták a szárnyaló pletykákból, hogy a lelei szépasszony és szeretője embert ölt.

Ott volt szinte az egész falu. Rozál testvérei mellett megismerte anyját is, aki feketébe öltözött, mintha már előre gyászolná legkisebb lányát.

A pulpituson három zömök úr ült. Merően néztek rá. Rozál kihívóan, hirtelen támadt, érthetetlen merészséggel villantotta rájuk valószínűtlenül kék szemeit. Kihúzta magát, és kacéran elmosolyodott.

A felháborodás moraja futott végig a termen. Néhány asszony dühösen zajongani kezdett.

Rác János átölelte pillantásával szép szeretőjét. A poros darócban is tündérnek tűnt. A nehéz vas ezüst ékszer volt fehér bokáin. A hajával nem tudott betelni. Azzal varázsolta őt gyilkossá – a derekáig omló koromszín csodával.

Rozál is meglátta a férfit. Pillantásuk összefonódott, mesék keltek életre, el nem ért boldogság, alig megérintett gyönyörök feneketlen kútja.

A nemes bírák előtt ott állt a két elvetemült, Istentől eltávolodott gonosztevő, akik a legszörnyűbb bűnt követték el Káin óta: embert öltek.

A lassan elcsendesedő teremben szólásra emelkedett az egyik úr. Száraz, kemény hangján olvasta fel a vádat. Mindenki elborzadva hallgatta, csak Rozál ingatta hitetlenkedve fejét, mint aki nem hisz a fülének. Rác János már nem őt nézte. Közömbös arccal bámult ki az ablakon, ő már beletörődött. Ő tudta, mi történt.

El kellett pusztítani a gazdát! Rozál volt az egyetlen cél az életében. Csak így lehetett az övé. Gyilkolt már Galíciában. Igaz akkor katona volt, és a császárért döfte szuronyát a lengyel paraszt hasába. Most ő is akarta, hogy a vénember eltűnjön.

Azon az éjen már hópihéket ráztak tollaikból a napok óta károgva kavargó, keringő varjak, de a tél fenyegetőzése még ragadós sárrá olvadt a földeken.

- Nem lesz ez jó most, nyomokat hagyunk. Várjunk vele jobb időkig! – morogta vacogva Rác Jancsi az istálló mögött. Az igavonó ökrök és a szürke tehenek békés mocorgása elnyelte a hangokat.

- Bízzál bennem! Elrendezek mindent, a Maros úgy elviszi ezt a ragyaverte vénembert, hogy soha nem akad rá senki – nyugtatta kipirult arccal Rozál a férfit. Teste még forró volt szerelme ölelésétől. Kötél, balta és kés volt az útitársuk, a gallyakból font kerítés mellett osontak. A kerek disznóólak előtt a puha trágya tompította lépteik zaját.

Az öregember a tornácon aludt nyikorgó, fából ácsolt ágyán. A városból hozta szekéren. A felesége tömte ki illatos fűvel, amit a bérese kaszált a Maros-parti legelőn. A nagy havak érkezéséig a szabadban töltötte az éjeket.

Hangos, mély horkolása messzire hallatszott. A fekhelye mellett heverő bozontos kutya ásítva tápászkodott fel, majd játékosan szökdécselni kezdett feléjük. Boldogan nyüszítve ugrált Rác Jancsira, aki régóta magához édesgette.

Árnyként álltak az ágy két oldalán, bűnös büntetőkként. Testük izmaiban ölésre szánta magát a vágy. Rác Jancsi hóhérbogot hurkolt a kötélre. Érezte az alvó szíve dobbanását, amikor rátérdelt a mellkasára. Rozál két kezével betapasztotta az ura száját.

- Holtomiglan – holtodiglan – suttogta kegyetlen kétségbeeséssel, miközben Jancsi áthúzta a kötelet Török Tóni nyakán. A kutya vidáman csaholva futkározott a lábaik mellett játékosan felugrálva rájuk. Az ágy rettegve nyöszörögni kezdett, miközben előre-hátra himbálózott a szörnyű csata hevében.

A szerelmes gyilkosok minden erejükkel igyekeztek féken tartani áldozatukat, aki elkékült arccal tátogott, nagyokat rúgva a sötét éjszaka nedves ölébe. Nehezen adta meg magát. Aztán Rác Jancsi megelégelve a hosszadalmas haláltusát, a baltával homlokon ütötte az öreget.

A csattanástól megrémült eb hátraugrott, majd farkát lábai közé húzva visszaoldalgott, és nyalni kezdte gazdája görcsbe meredt kezét, amely iszonyatos erővel markolt ki egy darabot a tornác kemény földjéből.

- Tettüket alantas módon, kötéllel, s baltával, azon az éjen végbevitték, nem törődvén sem isteni, sem emberi törvénnyel – sziszegve szálltak az ügyész szavai a terem cirádás falai között. A bámész had susmorogva csámcsogott a hallottakon. Rozál anyja sápadtan kapaszkodott lányaiba.

Karjukban vitték ki a fekete folyóhoz a férj tetemét. Botladozva cipelték, miközben Rozálnak be nem állt a szája. A gondtalan jövőt tervezgette boldogan. Jancsit baljós félelem kerítette hatalmába. Ahogy áttörtek az ártéri erdőn jeges vízben toccsant a lábuk.

Áradt a Maros, hirtelen, váratlanul. Hangja is volt: fröcskölő, sziszegő zaj suhant feléjük. Fáradtan dobták a vízbe terhüket.

- Így hamarabb eltűnik az életünkből – mondta suttogva az asszony, kissé megilletődve, mint egy temetésen.

Hazáig rohantak. Aztán elkezdődött az új élet. Másnap látványosan keresni kezdte a férjét Rozál. Érdeklődött ennél, annál, de hiába: öreg Török Pistát senki se látta. Aztán suttogni kezdett a falu. Mende-mondák keringtek a szépasszonyról meg az elveszett férjről és a különös kegyben álló idegen béresről.

A Maros pedig gyorsan, váratlanul áradt, elterelve a figyelmet az esetről. Magasabbra hordták az emberek a menthetőt, siratták a menthetetlent. A víz pedig vitte az öreg Török Pistát, akinek bőre kifehéredett, átlátszóvá vált, arca eltorzult.

A tápai halász, akinek hálójába beakadt a test, már sok vízi hullát látott. De az a lyuk a halott homlokán furcsa volt.

Már beállt a folyó, amikor jöttek a makai perzekutorok, és a szent kisded születésének ünnepét a tömlöcben töltötte Rozál és Rác Jancsi.

- Ítéletet hirdetünk a király nevében, törvényeink szerint. A középen ülő úrra függesztette szemét Rozál, de érzékei már cserbenhagyták. Homályosan látta, hogy a bíró feláll, alig érezte, hogy a foglárok talpra rángatták. Rác Jancsit kereste szemével, aki még mindig a vármegyeháza udvarának hatalmas fáit figyelte.

A nézők lassan elcsitultak, várakozó izgalom ült az arcokon. A bíró felállt és monoton hangon, fáradt egykedvűséggel olvasta fel az ítéletet.

- Az ellenük felhozott vádban bűnösnek találtattak, és mivel életük becstelen példaként áll mások előtt, arra alkalmatlanok. Hóhér pallosa által fejük vétessék, így törültessenek az élők sorából. Előtte azonban e gyalázatos tettet elkövető karjukat a bakó könyökből metssze le!

Sikolyok, elégedett zúgás, szörnyülködő moraj söpört végig a termen. Rozál megvasalt csuklóit nézte, majd rettegve a háta mögé akarta rejteni azokat, de a lánc nem engedte. A férfit már lökdösték az őrök a kijárat felé. Az asszony összeomlott, alig tudták talpra rángatni a goromba foglárok, hogy a siralomházba vigyék.

A tömeg egymást taposva végighullámzott a folyosókon. A bírák is elhagyták a termet. Hatalmas csend hullott hirtelen Gerlicze Jánosra, aki eddig némán figyelte az eseményeket. Sokáig ült még mozdulatlanul a széken és arra az estére gondolt, amikor először látta meg Rozált a lelei házban. A kutya dühödten marta csizmája szárát, miközben emberei vasra verték a szerelmeseket. Alig tudták őket elszakítani, úgy kapaszkodtak egymásba, mint két összenőtt rózsabokor.

- Vadrózsa! Gyilkos vadrózsa! – motyogta maga elé Gerlicze uram, miközben deres szakállába túrt. Hangosan, bánatosan csiszolgatta berozsdállott torkát, és a tömlöc felé indult.

A sápadt télutói nap beragyogott a vármegyeháza hatalmas ablakain, de melegíteni nem tudott, csak világított, pedig már délről sütött, a zajló, rohanó Maros felől.         

               írta: Rozsnyai János